Kipukkasztott lufi

Pár napja volt egy nagy beszélgetésünk, amivel valamit elvettünk, de még többet hozzáadtunk. Leírom, de senki ne várjon nagy nyelvtani választékosságot, mert nincs kedvem "szólt így" és "válaszolta" kifejezésekkel bővíteni a mondta/mondtam szavakat. Majd azt akkor, amikor bestseller könyvet fogok írni.

Az egésznek két triggere volt, ami egymásra épült. Egyik-egyik még elment volna balhé nélkül, de a kettő egymás után nem volt könnyen feldolgozható számomra.

Az egyik az volt, hogy az unokahúgok átjöttek hozzánk hétvégére, ami előtt időnként érzékelhető volt, hogy a Drágaszág nem teljes őszinteséggel szeretné ezt, kicsit magát győzködve mondta néha, hogy jó lesz, ha jönnek. Aznap pedig még délelőtt sort kerített egy kiborulásnak, amit a kimerültségével indokolt az előző heti hajtás miatt.

Ekkor én baromira elkeseredtem belül. Arra gondoltam, hogy így nagyon messze lesz még az, amikor családra fog vágyni. Teljesen köztudott, hogy a legjobb baba mellett sem alszik úgy utána az ember, mint előtte, sok dolog van vele, fáradt lesz, nyűgös lesz stb., és ha egy kellemes esti sörözgetés-vacsora utáni jól átaludt éjszaka után is kiborul attól, hogy 2 éjszakára vendégeink lesznek, akkor ..... Hát izé.... (plusz hadd ne mondjam, hogy kimerültséget illetően nekem is lehetett volna egy-két szavam)

Aztán jött a nővérem eljegyzése, ami kapcsán - amellett, hogy az övéké nagyon speciális helyzet és így van rendben a sorrend és tesóm nagyon megérdemli már, hogy boldog lehessen - ki is kellett mondanom magamból Zsófibarátnőmnek, hogy az egóm ismét bekopogott, hogy önző módon már én is szeretném. Mondtam is neki, hogy amint kimondtam, érezhetően megkönnyebbültem, hálás is voltam, hogy bevallhattam, el se ítélt miatta. Hazamentem, erre <3 újra kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, megnyugtattam (vagyis akartam), hogy nincsen semmi baj, jár az agyam és megértem, ha zavarta, de nyugodjon meg, magammal van elintéznivalóm, rendben vagyunk.

Lefeküdtünk aludni, úgy vert a szívem, mint az állat, neki is, és aztán vagy hat-hét körön keresztül kérdezgette, hogy mi bánt, min jár az agyam, mi a baj, mondjam el; én viaskodtam, hogy nem akarom, nem szeretném, nem akarok erről beszélni, megfogadtam, hogy nem fogom szóba hozni. (Volt már kétszer megállapodásunk arról, hogy ha azt mondom, hogy nem szeretnék beszélni valamiről, akkor tiszteletben tartja, hát ez most se sikerült :D)

Mondta megint, hogy hát neki van egy erős tippje, hogy mi bajom van, mondja-e Ő, hogy szerinte mi az. Mondtam, hogy NEHOGY kimondja. Mondta, hogy akkor mondjam én. 

Továbbra sem akartam, ezért megkérdezte, hogy van-e köze "ahhoz, ami a B***i meg a J***** között történt" (amit nem nevezünk nevén). Mondtam, hogy igen, van, de nem EZ a problémám. 

Aztán faggatott, én nanááááhogy bőgtem, elmondtam neki, hogy én már nagyon szeretnék családot, de szombaton már úgy éreztem, hogy ilyenünk soha nem lesz már, és én már inkább hagynám a picsába ezt a lánykérősdit, mert nem kell erőltetni, nem kell ezen pánikolni, hogy mikor meg hogyan, nem kell flashmob, kreatív projekt, tűzijáték, még a gyűrű sem érdekel, ékszert se hordok... Persze nyilván hordanám az összetartozásunkat jelképező gyűrűt, de én ebből kiábrándultam, nem tudna már meglepetést okozni az időzítéssel, mert minden egyes nap azt reméltem, hogy az lesz az a nap. 

Mondtam, hogy ugyan valóban arra vágytam az elején, hogy vegyen feleségül családolás előtt, de már nem érzem így, mert nem értem ezt a "ritmus(talanságot)t, nem értem, hogy mi a kurvaanyámat csinálok rosszul, vagy egyre csak távolabb kerülünk-e most; ha rajtam múlott volna, már rég jeleztem volna a szándékomat, de nem fogom megalázni azzal, hogy megkérem a kezét. 

Időközben valamikor felállt, és elindult valahova. Mondtam, hogy NE, ne csinálj most semmit, mondta, hogy "De", és bejött egy tasakkal a kezében, amiben egy ujjmérő szalag volt... Nem tudta hogyan lemérni az ujjamat, mert nem hordok gyűrűt, remélte, hogy lesz egy buli, ahol nagyon beittasodok és majd akkor sutyiban...  

Összefolynak, hogy mi után jött mi, de még egy csomót beszélgettünk. Például én elmondtam, hogy óriási nagy pofám volt az elején, hogy mi majd milyen szépen alakulunk, de a miénknél sokkal felszínesebb vagy megalapozatlanabb kapcsolatok is már továbbléptek, és nekünk megvan mindenünk, szeretjük egymást, minden működik, nem értem. 

Mondtam neki, hogy ezt az évet jelezte, hogy magát összekapja, május közepén vagyunk és semmi nem változott. Mondtam azt is, hogy ahhoz, hogy gyereket csináljon, nem kell X kiló alatt lennie. Mondtam, hogy most már hajlok rá, hogy hagyjuk ezt az egész majomparádét körülötte, mert ennek az egésznek nem erről kellene szólnia, hogy showbiznisz legyen, hanem hogy minden úgy legyen, ahogy mi szeretnénk.  

Mondtam neki azt is, hogy a szombati kiborulása után nem tudom, mikor fog arra vágyni, hogy kialvatlan legyen egy esetlegesen síró csecsemő miatt, mert ez bizony előre borítékolhatóan ezzel jár. Mondta, hogy az egyik kollégája, aki az egyik leginkább világtól elforduló embere is egyben, azt mondta, hogy nem alszik a gyermek miatt, de megéri, és hogy mindenki ezt mondja. 

Aztán mondta, hogy érdekes, hogy előttem mindig magányos farkas volt és azt gondolta, hogy ez így is fog maradni, de hogy az individualitását úgymond "feladni" volt dilemmás, de végül is arra jutott, hogy az egyetlen ember, akiért ezt megtenné, az én vagyok. 

Még azt megkérdeztem, hogy mi az, ami miatt fenyegetve érzi a szabadságát meg a függetlenségét, korlátozom-e valamiben, mondta, hogy nem, egyáltalán nem, sőt ha jobban belegondol, bármit szeretne, minden hülyeségét elfogadom, sőt maximálisan támogatom is.

Aztán az jutott eszembe, hogy ez nagyon fura, hogy a férfiaknak sem a teste nem torzul el a házasságkötés után, sem a munkaidő-beosztása nem változik meg, a nőknek meg mindkettő teljesen felfordul, mégis a nők vágynak erre, a férfiak meg úgy érzik, hogy itt a vég. Mondta, hogy úgy látszik, ez belé van kódolva mint pasis dolog.

Aztán ott találtam magam, hogy szembesültem vele, hogy a világ természetfeletti síkjába gondolt, törvényszerűen-egyértelműen összecsengőnek tartott párkapcsolatomban a páromnak ugyanolyan "földi" dilemmái vannak, mint a hétköznapi pasiknak. 

Ott, ahol nekem egy pillanatra nem volt kérdés, hogy vele szeretném leélni az életem, a párom nem sokkal ezelőttig azon dilemmázott, hogy akarja-e ezt vagy sem "hitelesíteni". 

És itt kaptam magamtól a pofont, hogy mi az istent gondoltam én a varázserőmről. 

Ott szabályosan összetörtem és zokogógörcsöt kaptam. 

Aztán persze Ő is megijedt, hogy rosszat mondott, és ő is kiborult, és mondta, hogy ő előttem már teljesen beletörődött, hogy magányosan fog meghalni, és hogy mellettem boldog. 

Szegény biztos azt hitte, hogy haragszom rá, de mondtam neki, hogy nem haragszom, de nagyon ledöbbentett és ezt helyre kell raknom magamban. 

Basszus, nekem tényleg eszembe sem jutott ilyen, hogy Ő esetleg nem úgy látja vagy érzi ezt az egészet, mint én. És eszembe jutott az is, ahogy a kártyás Ildi mondta, hogy szeret engem a fiú, jobban, mint én őt, és ahogy ez után engem furdallt a lelkiismeret, hogy ötletem nincs, hogy szeressem még jobban.

Érdekes volt, mert egyszerre éreztem magam nagyon szarul amiatt, hogy kiborult ez a bili, másrészt pedig örültem neki, hogy végre leoldjuk ezt a tabu-béklyót erről a témáról és kimondjuk, ami van.

Aztán mondtam neki azt is, hogy ez egy hónappal ezelőtt is kirobbanhatott volna, de akkor az Anyukája megmentett, ő meg mondta, hogy oké, ő meg olvasta a blogomat. (Lehet, hogy épp most is. Szia Cicc!) 

Megesküdtem neki, hogy a többi érdeklődőt már nem én uszítottam rá, maguktól basztatták :) 

Ja, még korábban beszéltünk arról, hogy nem tudott volna már meglepni, mert én már gondolatban számtalan módon megleptem magamat, elmondtam neki egyet, mondta, hogy nagyon durva, mert ilyesmi neki is eszébe jutott, de az enyém még jobb ötlet. Aztán később megkérdeztem, hogy még mindig tervezi-e, hogy meglepjen, mondta, hogy igen. 

Ja, annyit kértem még tőle a végén, hogy ha most már ezt így alakítottuk, akkor most már beszéljünk ezekről tisztán, hadd ne kelljen úgy csinálni, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg. Ő meg még annyit megállapított, hogy ritkán áll meg megvizsgálni magát, hogy mi hogy merre tart, mit szeretett volna meg ilyenek.

Egyáltalán nem haragszom rá, magamra inkább, hogy nem bírtam rendezni az arcvonásaimat, de onnantól, hogy ki akarta ezt mondatni velem, én úgy voltam vele, hogy akkor már mondok mindent basszus.

Szóval hát ez történt.

Aztán még egy másik este visszatértem erre a témára, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy végül is akkor miben maradtunk. Ő - némi meglepődött gondolkodás és vállvonogatás után -  azt mondta, hogy "hát, meg van mérve az ujjad." Mondom: "De akkor te szeretnéd tartani ezt a lánykérés-esküvő-család sorrendet?"

Erre látszódott a fején, hogy erről úgyszintén fogalma sincs, mondta is, hogy hát hogy én céloztam (:D) erre hétfőn is, tudja, de erre így konkrétan nem gondolt, aztán beszélgettünk arról, hogy mennyire ez égett be a társadalomba, hogy eljegyzés kell meg házasság kell, ő meg tudja mondani anélkül is, hogy velem szeretné leélni az életét. Kicsit szembeütköztettük a "Miért kell ennek nagy feneket keríteni?" meg a "Ki mondta, hogy ennek nagy feneket kell keríteni / Miért fáj meglépni?" nézőpontokat, meg megállapítottuk, hogy sokféle jelentéssel bírhat egyénenként változóan a jegyben járás/házasság jelentősége.

Mondtam neki, hogy mindegy is, nem fogom ezzel napi szinten basztatni, de akkor hogy ne úgy érezze, hogy "célozgatok" erre, én nyíltan kijelentem, hogy én már inkább családban gondolkodom, mert ha ezt a tempót vetítem előre, akkor nem érzem úgy, hogy ennyire nagyon ráérünk, úgy látszik ez meg a női kódolt ösztön.

Hát így.