Az esküvőszervezésről

.... egy új blogot fogok vezetni, itt maradok a privát örömeimnél, nyavalyáimnál és gondolataimnál.
Az a blog csak az esküvőhöz kapcsolódó feladatokról, gondolatokról, történésekről és egyebekről fog szólni.

Ha kíváncsi vagy, klikk:  Éljenek a Fencsák!

Legjobb barátság

Hát ez fergeteges, itt állt a bejegyzéseim között egy megkezdett, közzé nem tett:


"Öröm és boldogság, hogy ez nem egy toporzékolós - méltatlankodós - fújtatós blogposzt lesz :)

Ezt blogbejegyzést Zsófibarátnőmnek tisztelem, aki megtanított hosszútávú barátnőnek lenni, és az elmúlt 9 évben a legjobb barátnőmmé vált és befogadott engem a saját legjobb barátnőjének.

Nem beszélünk minden nap, mert azt továbbra sem tudom - és nem is akarom - fenntartani. (Sajnálom, nem szeretek telefonálni, és nem minden nap történik velem érdekes dolog, unalmas dolgokról beszélni meg írni pedig nem akarok.) Általában heti egyszer találkozunk, és váltunk néhány üzenetet egy-kétnaponta.

Megéltünk egyet s mást a másik oldalán, és 9 év alatt egyszer tartottunk csak egy rövid mosolyszünetet, az is csajos duzzogás és dac volt mindkettőnk részéről.

Ő lesz a tanúm, ha lesz esküvőm, ezt is megbeszéltük már, legutóbb tegnap a konyhánkban, úgy, hogy Fincs otthon volt. Nem zavartattuk magunkat :D"

Hát ez nagyon jó, mert most már aktuálissá vált!

Ahogy azt írtam, pont Zsófival voltam azelőtt is, mielőtt eljegyzett Fincs, és Ő volt az első, akit felhívtam telefonon, és fel is kértem tanúmnak.

Baromi jó érzés, hogy van nekem egy Zsófikám, aki szeretettel és törődéssel hallgat meg, aki felvidít, ha rossz kedvem van, vagy sajnál, amikor sajnáltatom magam, és aki megtisztel a bizalmával és megosztja velem az érzéseit, akár jók, akár rosszak. Ő kisherceges rókalány, akiért felelősséggel tartozom!

Öröm é bódottá!

Varázslatos dolog történt: Menyasszonnyá varázsoltak!

Az úgy volt, hogy június 23-án, csütörtökön volt a 3. évfordulónk.

Nos, hát nem ekkor történt :)

Az évforduló utáni napokra kaptunk mind a ketten szabadságot, és beterveztünk egy soproni hosszú hétvégét a "hűség városába", úgyhogy több barátnőm is azon pörgött, hogy nagyon izgulnak, hogy mi lesz az évfordulón meg a hétvégén.

Julcsi hétfőn akadt ki teljes meghatódottságig, Zsófisszal meg kedden rágtuk át alaposan a KöKi teraszán, hogy szerintem miért nem lesz most semmi, mindenesetre mindkét lány kérte, hogy "esemény után" értesítsem ASAP.

Elbúcsúztam Zsófitól, és pont elértem egy vonatot, úgyhogy már a vonatról írtam Fincsnek, hogy úton vagyok. Közben felhívtam Borsót, beértem Zuglóba, és ahogy elindultam haza, mondtam Borsónak, hogy jön szembe velem a Drágaszág, úgyhogy letettük. (Máskor is előfordult, hogy kijött elém, de jellemzően olyankor, amikor még volt ideje összekészülődni, tehát ha pl. úgy írtam neki, hogy 5 perc múlva jön a vonat, de most mégsem lepődtem meg, hogy ilyen gyorsan haptákba vágta magát.)

Hazafelé az egyik kiülős helynél megkérdeztem, hogy volna-e kedve meginni valamit, mert nekem nagyon lett volna, és kis gondolkodás után mondta, hogy van, de otthon van rozébor és bubis víz, úgyhogy otthon is megihatjuk azt a valamit. Nekem ez teljesen oké volt, úgyhogy hazacsattogtunk, én meg hazaérkezvén nekiindultam, hogy akkor megyek a konyhába. Erre megszólalt, hogy még várjak, mert szeretne valamit mutatni. Két dolog ugrott be a fejembe ugyanazon pillanatban:

A) MOST lesz AZ.
Ez nem egy különleges megérzés volt, hanem egy ideje állandó reakció azokban az esetekben, amikor hozzám szólt, szólított, mutatni akart valamit, jelen volt - tehát minden második percben.
B) Megint vett valami fotós sz@rt.

Ez sem különleges és földtől elrugaszkodott gondolat volt, mert előszeretettel mutatja meg az új szerzeményeit abban a pillanatban, mikor belépek az ajtón.

...Aztán megláttam a fényképezőgépet felturbózva vakuval, úgyhogy egyértelművé vált, hogy a "B" nyert.

Erre közölte, hogy írt nekem egy verset és felolvasná.

Ez volt az a momentum, amikor eldőlt. Bekapcsoltam az "itt és most" üzemmódot, és végighallgattam a verset, ami egyszerre volt gyönyörű és figyelmes, személyes, vicces - tökéletes.

Az utolsó sorát A Kérdés jelentette, elővette a gyűrűt, én igent bőgtem - majd előkapta a gondosan bekészített fényképezőgépet és elkészült az igen előnyös, de őszintén boldog profi szelfink :D

Aztán persze megittuk azt a néhány pohárka rozét :)))))

Hát így lett nekem Vőlegényem, és így lettem én egy örömmámorban úszó, nagyon boldog Menyasszony :)

Durregysaller!

Akkora pofont érdemelnék, hogy keltem itt a feszültséget, lógni  hagyom azt a hattttttalmas olvasótábort, ami ostromolja a blogot, közben meg rengeteg jó dolog történt...

Be kell pótolnom, témánként.
(Most lehet fogadásokat indítani, hogy mennyi idő elteltével fogom összecsapva megírni az utolsó bejegyzésem óta eltelt időszakban történteket :D)

Kipukkasztott lufi

Pár napja volt egy nagy beszélgetésünk, amivel valamit elvettünk, de még többet hozzáadtunk. Leírom, de senki ne várjon nagy nyelvtani választékosságot, mert nincs kedvem "szólt így" és "válaszolta" kifejezésekkel bővíteni a mondta/mondtam szavakat. Majd azt akkor, amikor bestseller könyvet fogok írni.

Az egésznek két triggere volt, ami egymásra épült. Egyik-egyik még elment volna balhé nélkül, de a kettő egymás után nem volt könnyen feldolgozható számomra.

Az egyik az volt, hogy az unokahúgok átjöttek hozzánk hétvégére, ami előtt időnként érzékelhető volt, hogy a Drágaszág nem teljes őszinteséggel szeretné ezt, kicsit magát győzködve mondta néha, hogy jó lesz, ha jönnek. Aznap pedig még délelőtt sort kerített egy kiborulásnak, amit a kimerültségével indokolt az előző heti hajtás miatt.

Ekkor én baromira elkeseredtem belül. Arra gondoltam, hogy így nagyon messze lesz még az, amikor családra fog vágyni. Teljesen köztudott, hogy a legjobb baba mellett sem alszik úgy utána az ember, mint előtte, sok dolog van vele, fáradt lesz, nyűgös lesz stb., és ha egy kellemes esti sörözgetés-vacsora utáni jól átaludt éjszaka után is kiborul attól, hogy 2 éjszakára vendégeink lesznek, akkor ..... Hát izé.... (plusz hadd ne mondjam, hogy kimerültséget illetően nekem is lehetett volna egy-két szavam)

Aztán jött a nővérem eljegyzése, ami kapcsán - amellett, hogy az övéké nagyon speciális helyzet és így van rendben a sorrend és tesóm nagyon megérdemli már, hogy boldog lehessen - ki is kellett mondanom magamból Zsófibarátnőmnek, hogy az egóm ismét bekopogott, hogy önző módon már én is szeretném. Mondtam is neki, hogy amint kimondtam, érezhetően megkönnyebbültem, hálás is voltam, hogy bevallhattam, el se ítélt miatta. Hazamentem, erre <3 újra kérdezgetni kezdett, hogy mi a bajom, megnyugtattam (vagyis akartam), hogy nincsen semmi baj, jár az agyam és megértem, ha zavarta, de nyugodjon meg, magammal van elintéznivalóm, rendben vagyunk.

Lefeküdtünk aludni, úgy vert a szívem, mint az állat, neki is, és aztán vagy hat-hét körön keresztül kérdezgette, hogy mi bánt, min jár az agyam, mi a baj, mondjam el; én viaskodtam, hogy nem akarom, nem szeretném, nem akarok erről beszélni, megfogadtam, hogy nem fogom szóba hozni. (Volt már kétszer megállapodásunk arról, hogy ha azt mondom, hogy nem szeretnék beszélni valamiről, akkor tiszteletben tartja, hát ez most se sikerült :D)

Mondta megint, hogy hát neki van egy erős tippje, hogy mi bajom van, mondja-e Ő, hogy szerinte mi az. Mondtam, hogy NEHOGY kimondja. Mondta, hogy akkor mondjam én. 

Továbbra sem akartam, ezért megkérdezte, hogy van-e köze "ahhoz, ami a B***i meg a J***** között történt" (amit nem nevezünk nevén). Mondtam, hogy igen, van, de nem EZ a problémám. 

Aztán faggatott, én nanááááhogy bőgtem, elmondtam neki, hogy én már nagyon szeretnék családot, de szombaton már úgy éreztem, hogy ilyenünk soha nem lesz már, és én már inkább hagynám a picsába ezt a lánykérősdit, mert nem kell erőltetni, nem kell ezen pánikolni, hogy mikor meg hogyan, nem kell flashmob, kreatív projekt, tűzijáték, még a gyűrű sem érdekel, ékszert se hordok... Persze nyilván hordanám az összetartozásunkat jelképező gyűrűt, de én ebből kiábrándultam, nem tudna már meglepetést okozni az időzítéssel, mert minden egyes nap azt reméltem, hogy az lesz az a nap. 

Mondtam, hogy ugyan valóban arra vágytam az elején, hogy vegyen feleségül családolás előtt, de már nem érzem így, mert nem értem ezt a "ritmus(talanságot)t, nem értem, hogy mi a kurvaanyámat csinálok rosszul, vagy egyre csak távolabb kerülünk-e most; ha rajtam múlott volna, már rég jeleztem volna a szándékomat, de nem fogom megalázni azzal, hogy megkérem a kezét. 

Időközben valamikor felállt, és elindult valahova. Mondtam, hogy NE, ne csinálj most semmit, mondta, hogy "De", és bejött egy tasakkal a kezében, amiben egy ujjmérő szalag volt... Nem tudta hogyan lemérni az ujjamat, mert nem hordok gyűrűt, remélte, hogy lesz egy buli, ahol nagyon beittasodok és majd akkor sutyiban...  

Összefolynak, hogy mi után jött mi, de még egy csomót beszélgettünk. Például én elmondtam, hogy óriási nagy pofám volt az elején, hogy mi majd milyen szépen alakulunk, de a miénknél sokkal felszínesebb vagy megalapozatlanabb kapcsolatok is már továbbléptek, és nekünk megvan mindenünk, szeretjük egymást, minden működik, nem értem. 

Mondtam neki, hogy ezt az évet jelezte, hogy magát összekapja, május közepén vagyunk és semmi nem változott. Mondtam azt is, hogy ahhoz, hogy gyereket csináljon, nem kell X kiló alatt lennie. Mondtam, hogy most már hajlok rá, hogy hagyjuk ezt az egész majomparádét körülötte, mert ennek az egésznek nem erről kellene szólnia, hogy showbiznisz legyen, hanem hogy minden úgy legyen, ahogy mi szeretnénk.  

Mondtam neki azt is, hogy a szombati kiborulása után nem tudom, mikor fog arra vágyni, hogy kialvatlan legyen egy esetlegesen síró csecsemő miatt, mert ez bizony előre borítékolhatóan ezzel jár. Mondta, hogy az egyik kollégája, aki az egyik leginkább világtól elforduló embere is egyben, azt mondta, hogy nem alszik a gyermek miatt, de megéri, és hogy mindenki ezt mondja. 

Aztán mondta, hogy érdekes, hogy előttem mindig magányos farkas volt és azt gondolta, hogy ez így is fog maradni, de hogy az individualitását úgymond "feladni" volt dilemmás, de végül is arra jutott, hogy az egyetlen ember, akiért ezt megtenné, az én vagyok. 

Még azt megkérdeztem, hogy mi az, ami miatt fenyegetve érzi a szabadságát meg a függetlenségét, korlátozom-e valamiben, mondta, hogy nem, egyáltalán nem, sőt ha jobban belegondol, bármit szeretne, minden hülyeségét elfogadom, sőt maximálisan támogatom is.

Aztán az jutott eszembe, hogy ez nagyon fura, hogy a férfiaknak sem a teste nem torzul el a házasságkötés után, sem a munkaidő-beosztása nem változik meg, a nőknek meg mindkettő teljesen felfordul, mégis a nők vágynak erre, a férfiak meg úgy érzik, hogy itt a vég. Mondta, hogy úgy látszik, ez belé van kódolva mint pasis dolog.

Aztán ott találtam magam, hogy szembesültem vele, hogy a világ természetfeletti síkjába gondolt, törvényszerűen-egyértelműen összecsengőnek tartott párkapcsolatomban a páromnak ugyanolyan "földi" dilemmái vannak, mint a hétköznapi pasiknak. 

Ott, ahol nekem egy pillanatra nem volt kérdés, hogy vele szeretném leélni az életem, a párom nem sokkal ezelőttig azon dilemmázott, hogy akarja-e ezt vagy sem "hitelesíteni". 

És itt kaptam magamtól a pofont, hogy mi az istent gondoltam én a varázserőmről. 

Ott szabályosan összetörtem és zokogógörcsöt kaptam. 

Aztán persze Ő is megijedt, hogy rosszat mondott, és ő is kiborult, és mondta, hogy ő előttem már teljesen beletörődött, hogy magányosan fog meghalni, és hogy mellettem boldog. 

Szegény biztos azt hitte, hogy haragszom rá, de mondtam neki, hogy nem haragszom, de nagyon ledöbbentett és ezt helyre kell raknom magamban. 

Basszus, nekem tényleg eszembe sem jutott ilyen, hogy Ő esetleg nem úgy látja vagy érzi ezt az egészet, mint én. És eszembe jutott az is, ahogy a kártyás Ildi mondta, hogy szeret engem a fiú, jobban, mint én őt, és ahogy ez után engem furdallt a lelkiismeret, hogy ötletem nincs, hogy szeressem még jobban.

Érdekes volt, mert egyszerre éreztem magam nagyon szarul amiatt, hogy kiborult ez a bili, másrészt pedig örültem neki, hogy végre leoldjuk ezt a tabu-béklyót erről a témáról és kimondjuk, ami van.

Aztán mondtam neki azt is, hogy ez egy hónappal ezelőtt is kirobbanhatott volna, de akkor az Anyukája megmentett, ő meg mondta, hogy oké, ő meg olvasta a blogomat. (Lehet, hogy épp most is. Szia Cicc!) 

Megesküdtem neki, hogy a többi érdeklődőt már nem én uszítottam rá, maguktól basztatták :) 

Ja, még korábban beszéltünk arról, hogy nem tudott volna már meglepni, mert én már gondolatban számtalan módon megleptem magamat, elmondtam neki egyet, mondta, hogy nagyon durva, mert ilyesmi neki is eszébe jutott, de az enyém még jobb ötlet. Aztán később megkérdeztem, hogy még mindig tervezi-e, hogy meglepjen, mondta, hogy igen. 

Ja, annyit kértem még tőle a végén, hogy ha most már ezt így alakítottuk, akkor most már beszéljünk ezekről tisztán, hadd ne kelljen úgy csinálni, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg. Ő meg még annyit megállapított, hogy ritkán áll meg megvizsgálni magát, hogy mi hogy merre tart, mit szeretett volna meg ilyenek.

Egyáltalán nem haragszom rá, magamra inkább, hogy nem bírtam rendezni az arcvonásaimat, de onnantól, hogy ki akarta ezt mondatni velem, én úgy voltam vele, hogy akkor már mondok mindent basszus.

Szóval hát ez történt.

Aztán még egy másik este visszatértem erre a témára, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy végül is akkor miben maradtunk. Ő - némi meglepődött gondolkodás és vállvonogatás után -  azt mondta, hogy "hát, meg van mérve az ujjad." Mondom: "De akkor te szeretnéd tartani ezt a lánykérés-esküvő-család sorrendet?"

Erre látszódott a fején, hogy erről úgyszintén fogalma sincs, mondta is, hogy hát hogy én céloztam (:D) erre hétfőn is, tudja, de erre így konkrétan nem gondolt, aztán beszélgettünk arról, hogy mennyire ez égett be a társadalomba, hogy eljegyzés kell meg házasság kell, ő meg tudja mondani anélkül is, hogy velem szeretné leélni az életét. Kicsit szembeütköztettük a "Miért kell ennek nagy feneket keríteni?" meg a "Ki mondta, hogy ennek nagy feneket kell keríteni / Miért fáj meglépni?" nézőpontokat, meg megállapítottuk, hogy sokféle jelentéssel bírhat egyénenként változóan a jegyben járás/házasság jelentősége.

Mondtam neki, hogy mindegy is, nem fogom ezzel napi szinten basztatni, de akkor hogy ne úgy érezze, hogy "célozgatok" erre, én nyíltan kijelentem, hogy én már inkább családban gondolkodom, mert ha ezt a tempót vetítem előre, akkor nem érzem úgy, hogy ennyire nagyon ráérünk, úgy látszik ez meg a női kódolt ösztön.

Hát így.

Visszatérő dilemma

Hát szervusz, kedves dilemma, újból mellém kaptál helyet: Menjek vagy maradjak?

Bővítsem az önéletrajzom egy újabb munkaadóval, a HR-eseknek azt a következtetést megalapozva, hogy notórikus munkahely-váltogató életművész vagyok, vagy fogadjam el, hogy a munkámban - ha nem akarok sérülni idegileg - érzéketlenebbnek, fásultabbnak kell lennem és már ki kell bekkelnem itt a babavárást?

Így jár, aki nem tanul a hibájából. Belecsaptam egy pici családi vállalkozásba, ahol a kozmetikus suli mellett dolgozgattam már. És újra azokkal szembesülök, amikkel már szembesültem a játszóházazás idejében:
1.) soha nem leszek a család része
2.) ha bírnám, lehetnék bent minden nap reggeltől estig és vihetnék még pár munkakört párhuzamosan ugyanabban az időpontban, az se lenne elég
3.) nem "tiszta" az ügy. Ezt nem fejtegetném tovább, szerintem mindenkinek van legalább elképzelése egy magyar Bt. működéséről.

Mivel a babavárás ugyanúgy behatárolhatatlan, mint még az előző meg az azelőtti munkahelyemen volt, most sem lehet tudni, hogy hónapokról vagy évekről van szó, amit addig munkával töltök. Éveket itt viszont nem szeretnék tölteni. Főleg, hogy az elhangzott már párszor, hogy "innen senki nem mehet szülni, mert az embertelen sok papírmunkával jár, szegény XY mennyire megszívta vele".

Az viszont nagyon nem oké, ha megint egy év után vagy azon belül váltok, és nincs is kedvem hazudozni arról, hogy milyen vagyok, akarok-e gyereket, hogy kezelem a stresszt, hogy jöttem ki a korábbi csoportvezetőimmel.

Tulajdonképpen ha megnézem magam munkáltatói szemmel, a kutyának se kellenék.
27 éves vagyok tartós kapcsolattal és dobogó méhhel, az önéletrajzom egy montázs számos területről, nincs diplomám, állandóan észrevételeim vannak a folyamatokra és a kommunikációra vonatkozóan, szívemen viselek mindent stb. De most komolyan, ez kinek érték?

Na hát szóval ez igencsak visszavet minden alkalommal, amikor agykitörés közepette elkezdem szemlélni az álláshirdetéseket, és valahogy mindig ara jutok, hogy CUMI, maradsz a seggeden és megszoksz. Aki olyan gyökér, hogy nem olyan álmokat sző, aminek a megvalósítása csakis önmagán múlik, az magára vessen, ne másra.

Most eszembe jutott a tékasztoris aljas horoszkóp rám vonatkozó része:

"Nyilas:

Megállás nélkül lököd a faszságot, olyan vagy, mint a Vízöntő, csak nem annyira melankolikus. Tele vagy élettel és tűzzel, van eszed is, nem is kevés, de lételemed a baromkodás. A magánéleted az valami nagyon elkúrt "c" vágány, rendre elköveted ugyanazokat a hülyeségeket és az istennek sem tanulsz a saját hibáidból.

Szerethető arc vagy, a társaság középpontja, de anyagilag nem vagy nagyon eleresztve, viszont nem is teszel ellene, várod a sült galambot és nem érted, miért nem tartasz sehol.

Kevés barátod van, de azok értékállóak és tolerálják, hogy nem vagy normális. Szeretnél családot, de nem jön össze, ha meg igen, akkor a sarokban szorongsz és onnan mesélsz vicceket."

Aucs.... :)

Álmodik a királylány

Tegnap hirtelenjében felhúztam magam.
Fogalmazhatok szépen és cirádás mondatokban, de a lényeg az volt, hogy még nem járunk jegyben :)

Halovány lila gőzöm nincs arról, hogy közel 3 év együttélés után, felnőttként, egy nagyon is jól működő kapcsolatban mit kell teljesítenem, minek kell megfelelnem, mit kell kivárni. Mitől lesz az egyik pillanat alkalmasabb, mint a másik? Mit jelent a "majd eljön az ideje" közhelyből az "ideje" vagy a "majd" konkrétan? (örömmel fogadnék véleményeket)

Baromira nem érdekel a csillogó gyűrű - ha érdekelne, alapból hordanék ékszereket -, szóval nem ezért várom.Nem az a célom, hogy ahogy megkéri a kezem, már a következő percben esküvői ültetőkártyákat és DJ-ket keressek a neten (sőt...).
Csak szeretném, ha mozdulna, lépne, ha fejlesztene a kapcsolatunkon.
Leginkább már a családalapításra vágyom persze, de azt még távolabbinak érzem, mire megérlelgeti magában, hogy tulajdonképpen 40 évesen is lehet gyereket vállalni....Szóval ez nagyjából a távoli jövőben megvalósuló vágyak közé került. Ha tartjuk a lánykérés-esküvő-család kronológiát, akkor pláne, hiszen a jelenlegi hiszti tárgya is ennek hiánya.

Basszus, minden fotós és telefonos cég újít valamit, évente legalább egyszer! Micsoda kiakadás van, ha nem jön ki egy új iPhone.. Akkor én mit szóljak majd' 3 év után, amikor a szép jövőre vonatkozó tervek csak ritkultak, nem sűrűsödtek?

Baromi kár, hogy megvártuk, hogy már ennyire tűkön üljek, és ez nagyrészt a felesleges ígéreteknek köszönhető. Nekem egy ilyen szándéknyilatkozat az komoly dolog, és ahogy saját ígéretemet is komolyan veszem, másokéra is számítok. Főleg, ha olyanról van szó, ami nagyon-nagyon boldoggá tenne.
Ha azt mondja a kapcsolat elején, hogy 1-2 éven belül családot is szeretne velem, akkor 3 év után szerintem érthető, hogy abszolút nem értem, hogy mi a búbánat a baj, mi a hiba, mi a hiány, ami miatt még nem biztos benne, hogy velem szeretne családot vagy engem szeretne feleségéül.

Nem akar még gyereket? Óriási kár, mert én már nagyon, legalább mondja azt, hogy a menyasszonya vagyok, ő meg az én vőlegényem és majd feleségül vesz egyszer, azzal egy ideig vígan elvagyok.
Még elvenni sem kell ténylegesen, csak legalább indítsuk el a komolyra fordítós történetet ezzel az első lépéssel.

Nnnna. Hát ilyen gondolatok után álmodtam azt, hogy az esküvőnk előtti órákban készülődök :)
Ami érdekes, hogy folytatólagos is volt, többször felébredtem belőle és többször visszaestem bele.
Szép, egyszerű ruhácskám volt, hosszabb volt a hajam és göndörebben csak féloldalra volt fogva (egyezkedtem a fodrászommal, hogy hadd csinálja meg "rendesen"), letisztult sminkem volt, és nagyon boldogan hajtogattam, hogy el sem hiszem, hogy férjhez megyek, és lesz férjem.
Erre felébredtem.

Ollllyan elkenődött voltam reggel, hogy csuda.
Kérdezgette is a Drágaszág, hogy hogy aludtam, meg mit álmodtam, de nem mondtam meg neki...  :)

Károgók

Néha úgy fel tudom húzni magam azokon, akik (legalább) egy sikertelen / megalapozatlanul elindított / gondozás hiányában elsorvadt / csírájában elhalt házasság után fröcsögnek azokra a hülyékre, akik hisznek a házasság intézményében.

Az elmúlt időszakban recepciós/ügyfélszolgálatos/asszisztens/mindenes pozícióban vagyok egy természetgyógyászatban, és hallgatom a beszélgetéseket.
A napokban többet is végighallgattam arról, hogy az esküvő, a lánybúcsú, a név-átíratás, a nászút és minden egyéb mekkora felesleges pénzkidobás.
Egyiknél távoznom is kellett a szobából, mert nehezemre esett visszafogni a hangszálaimon hintázó "Najóóóóólvanmostmár"-t :)

Nekem ott vannak élő példának a szüleim. 40 éve házasok, 4 gyereket neveltek fel, két különböző vidéki városból költöztek össze, mindkettejük családjával megtörtént, hogy elvették tőlük mindenüket, szóval gyakorlatilag újra kellett építeniük az életet. Mégis tartottak lagzit és összeházasodtak. És tény, hogy akkor nem volt limuzinos lánybúcsú és külön napon esküvői fotózás és videóvetítés, de maga a házasságkötés nem volt hiábavaló.

Én nagyon szeretnék megházasodni, nekem ez fontos álom, mérföldkő, nagy jelentőséggel bír. Érdekes, hogy míg én három éve minden hullócsillagnál, gyertya elfújásnál, csirkecsont-törésnél ezt kívánom, valaki kifejezetten ostobaságnak tartja.
....De az még hagyján, mert nekem sem szimpatikus minden szokás a világon, csak az a kesernyés rosszmájúság, ahogy néhány "sértett fél" meg tudja jósolni, hogy másnak is taccsra fog menni a kapcsolata, az felháborító.

Sokan mondják, hogy a házasságkötés nagy változásokat hoz a kapcsolat életében, és ez - látva jónéhány példát - teljesen igaz, csak nem mindenkinek pozitív irányúak ezek a változások. Van, akinek a házasságkötés után ordít fel - immáron elnyomhatatlanul - a belső hangja, hogy nem kellett volna házasságot kötni.
Sok esetben olyanoknál, akik a csillivilli lánybúcsú és a többméteres fehér csipkeuszály miatt lelkesedtek az esküvőkért. Illetve hát pont ez az: az esküvő miatt lelkesedtek a házasságért.
Más esetekben már az esküvőre készülődés közben érezhető egy bizonytalanság, és van egy olyan rossz érzésem, hogy ez nem egy boldogító igen volt.
Hallottam olyan férfit, aki az esküvőre készülés közben jelentette ki, hogy "kár, hogy ezt el fogom b@szni" (és ahogy hallottam, csalja is a lányt).

És jogos a kérdés, hogy ha van olyan ember, akinél azt érzem, hogy nem megkoronázza, hanem aládúcolja a kapcsolatát egy házassággal, akkor miért vagyok kiakadva másokra, de kikérem magamnak a belül felsejlő érzés összehasonlítását az általánosítva tett kijelentéssel (miszerint a házasság az egy szar).

Semmi gond. Az a lényeg, hogy ki az, aki a végén is nevet...